Beleolvasó

Luna dorombolva, hízelegve ment oda hozzá. Holda szórakozottan megsimogatta, majd óvatosan arrébb rakta, hogy kimásszon az ágyból. Szokásos, éjszakára odakészített vizét kereste az íróasztalán, de helyette egy tálcát talált, rajta némi morzsával. Nem emlékezett rá, hogy evett volna, de azért megfogta, hogy kivigye a konyhába.

A helyiségbe belépve Balázsba botlott.

– Holda, izé… – szólította meg bátyja, de a lány felemelte a kezét.

– Majd a kávé után, oké? – mondta nyűgösen.

– Jó reggelt! – szólt egy ismerős hang Balázs mögül. Holda az étkezőasztalnál ücsörgő Áron vigyorgó arcát pillantotta meg, mire riadtan maga elé kapta a tálcát.

A morzsák vidáman szóródtak mindenfelé, még Áron hajába is jutott néhány. Holda visszaszaladt a szobájába és magára zárta az ajtót, de még jól hallotta Balázs röhögését az étkezőből. Holda végignézett magán: kedvenc, pipacsmintás pizsamáját már jócskán kinőtte, lábszárát és lábfejét vékony csirkelábnak látta.

– Nem hiszlek el, Veres Holda – szidta magát.

Fülelt egy pillanatig. Kintről csendes beszélgetés szűrődött be. A szekrényhez sietett és kapkodva kivett egy pólót, remélve, hogy nem a legrosszabb állapotban lévő akadt a kezébe. Az előző napi farmer az ágy mellett, a földre dobva várt jobb sorsára. Holda megrázta a fejét.

– Az szóba sem jöhet – motyogta. Tovább kutakodott a polcok között, s hamar rálelt az önbizalom-farmerére. Abban mindig megdicsérték, és ha azt viselte, szerencséje volt. Belebújt hát, majd a ruhásszekrény ajtajára szerelt tükörbe nézett. Szántott kettőt bozontos, göndör fürtjein, de feladta: fésű nélkül lehetetlen küldetés volt kisimítani. Krétafehér arcán szeplői élesen kirajzolódtak. Legyintett. Sietve berugdosta a szennyest az ágy alá, paplanját, párnáját sebtében elrendezte, ráhajította a pokrócot, nagyjából kiegyengette. Résnyire nyitotta az ajtót.

– Jöhetsz – szólt félvállról Áronnak címezve, mire a fiú felállt.

Két bögrével a kezében sétált be.

– Hoztam ébresztőt – mondta, és átnyújtotta a lánynak az egyik gőzölgő kávét. Holdát elvarázsolta a kávé és a fahéj remek illata. Amint ujjai ráfonódtak a pipacsmintákra, máris összeszedettnek érezte magát. A fiúra sandított. Áron vállára is ragadt néhány morzsa, de nem mert szólni neki.

– Hogy kerülsz ide ilyen korán?

Áron arcán átsuhant a meglepetés, de gyorsan rendezte vonásait.

– Relatív, hogy mit nevezünk korainak. Tíz óra elmúlt. – A fiú a faliórára mutatott. Holda szeme elkerekedett.

– Remek – nyögte, és leült az ágyra.

– Minden rendben?

– Hogy a viharba ne lenne rendben? Csak a barátnőmet rabolták el, nem nagy ügy! – fakadt ki, de rögtön meg is bánta. – Ne haragudj, ez nem neked szólt.

– Tudom.

Csend telepedett közéjük. Áron a falnak dőlt. Holda megitta a kávét, az utolsó cseppet már türelmetlenül hörpintette ki. Felpattant és behajigálta a pénztárcáját, mobilját és egy csomag rágót a táskájába. Áron pillantása csiklandozta a tarkóját.

– Hova készülsz? – kérdezte végül a fiú.

– Magdához, a nyomozókhoz, az utcára. Nem tudom. Bárhova, ahol Lau nyomára bukkanok – felelte Áronnak háttal.

– Ne kapkodj. Délután jönnek a többiek, akkor kidolgozzuk a tervet.

– Szerinted ráérünk ilyesmire?

– Minden perc számít, ebben teljesen igazad van. De vaktában nem próbálkozhatunk. Mielőtt nekilátunk a keresésnek, néhány dolgot tudnod kell.

Holda keze megállt a levegőben.

– Beavattok? Tényleg?

– Már mondtam: ha akarnánk, sem hagyhatnánk ki téged a sztoriból. És jobb, ha szemmel tartalak, mert még bajba kerülsz.

– Te csak foglalkozz Laurával. Én majd intézem magam – mordult fel Holda, és felkapta hátizsákját. Mielőtt elérte volna az ajtót, Balázs lépett be.

– Hova készülsz? – kérdezte meglepetten.

– Ti pasik csak ezt tudjátok kérdezni? – füstölgött Holda. – Eresszetek! Megyek, megkeresem Laurát.

Félretolta volna bátyját, ha az nem veti meg a lábát és torlaszolja el a kijáratot. Holda elővette legszúrósabb tekintetét, de a testvérét ez nem hatotta meg.

– Legalább anyát és Magdát várd meg. Mindjárt itt lesznek.

Holda továbbra is összeszűkült szemmel nézett rá. Bosszantotta, hogy ennyire jó indok hullott az ölébe.

– Megígérem, hogy délután kidolgozzuk a kezdeti tervet, aztán meglátjuk – mondta Áron. – Egy oldalon állunk.

Holda látványosan a földre dobta táskáját.

– Azért még megfésülködhetek? 

Beleolvasó

Ahogy istene támogatását kérte, egyre nyugodtabb lett. Helyrebillent lelki egyensúlya, visszatalált ahhoz a rideg közönyhöz, ami páncélként védte. Az ablakhoz sétált, ahonnan látszott a torony.

És a felcsapó lángok.

Marina gondosan felépített nyugalma összetört.

Abban a pillanatban rontott be Nyílttörés. Kopogás nélkül, ami más körülmények között súlyos következményekkel járt volna.

"Tűz van!"

"Igen, látom. Menjünk."

Marina rendezte vonásait és követte a katonát. Sietős léptekkel vágott keresztül az udvaron, de így beletelt jó pár percbe, amíg odaértek.

A katonák csak álltak, és tátott szájjal nézték a lángokat, amelyek a szemközti cella ajtaját nyaldosták. Marina erőt gyűjtött, és két tenyeréből vízsugarat indítva oltáshoz látott.

Egy pillanat alatt elfojtotta a tüzet. A koromfekete ajtó átnedvesedett, alatta füst szivárgott kifelé.

"Mégis mit bámultatok? Karnyújtásnyira van a víz" – szidta Marina az embereit.

"Blokkoltad a varázslatot, úrnőm" – reagált alázatosan az egyikük.

"És?"

"Mind láttuk, hogy ez egy tűzboszorka. Valahogy feloldotta a blokkot. Megijedtünk."

"Ostobák! Nyilván a gyufát használta. Ráadásul ezért hozattam fel vizet. Féleszű banda! Nyílttörés, rád bízom őket. Kemény büntetésük legyen."

Intett, hogy kövessék.

A megroggyant ajtót könnyedén betolta.

A körcellába belépve a lányt törökülésben találta. Láthatóan imádkozott.

– Hiába könyörögsz. A mágia nem működik. Még mindig blokkolva van.

A lány nem reagált. Mélyeket lélegzett, és elmondott még néhány szót. Kinyitotta a szemét; különös smaragdszínben izzott. Felállt és kihúzta magát. Ujjait kifeszítette, kézfejét lángnyelvek ölelték körbe.

Marina szemöldöke megrándult.

Ő is hívta az elemét. Tenyere mintha patakmeder lett volna, víz csorgott végig rajta. Egy határozott mozdulattal előretolta karját, egyenesen Holdára célozva. Erős vízsugár indult meg a lány felé.

Holda nem sietett.

Összeérintette, majd eltávolította egymástól két tenyerét. A mozdulatra tűzfal keletkezett közte és Marina között. A vízsugár sisteregve párolgott el.

Mindkettejük mágiája kialudt. Újra pőrén néztek farkasszemet egymással. Marina kiegyenesedett.

– Lám csak – mondta.

– Lebecsültél.

– Hogyan oldottad fel a blokkolást?

– Nem én voltam. Aggasztó, igaz, hogy nem vagyok egyedül?

Marina támadott.

A Niagara erejével indult a víz a mennyezetről. Holda nem kapkodott. Kifelé néző tenyérrel összeérintette ujjait a feje felett. Tűzkapu keletkezett körülötte, a lezúduló víztömeg sűrű párát alkotva tűnt el, anélkül hogy ártott volna neki.

– Azt hiszem, én jövök – állapította meg.

Előhívta kedvenc tűzostorát, és a nő felé suhintott. A láng a nő derekára csavarodott, Marina felkiáltott a váratlan, perzselő fájdalomtól.

A lány nem kímélte; egy tűzgolyót is röpített felé. A boszorkány hárított, majd vízsugárral eloltotta az ostort, ami erre hamuként hullott a lábához. Jégsirályt küldött a lányra.

A madár belecsípett Holda vállába, a lány felszisszent, de nem tétlenkedett. Lángtőrt hajított el. Telibe találta a sirályt; az egy utolsó vijjogással felolvadt.

Marina víztornádót küldött a lányra. Az erős örvény, amit köré varázsolt, leterítette Holdát. Köhögve, fulladozva rogyott a földre.

A boszorkány fölényesen elmosolyodott.

Fölemelte mindkét kezét. A víz sisteregve alakult jégtőrré a kezében. Az örvénybe lépett, a fulladozó lány mellé; neki még egy hajszálát sem emelte fel a körülöttük kavargó víz. Közelebb hajolt.

– Most majd megtudod, kivel kezdtél ki.

Fölemelte mindkét kezét.

A dühös tűz fellángolása - Lélekboszorka krónikák 1.